Az erdélyi utazás… Egy olyan élmény, ami mindannyiunkat meglepett – méghozzá a lehető legpozitívabb értelemben. Az a néhány nap, amit ott töltöttünk, szinte elrepült. És hogy miért? Mert a programok változatosak, a társaság kiváló, a hangulat pedig végig emlékezetes volt.
A második nap különösen eseménydúsan telt – valószínűleg ez volt az egész út legsűrűbb, de egyben legérdekesebb napja. Reggel ismét korán keltünk, egy gyors, bőséges reggeli után már robogtunk is a busszal Korond felé. Ott a csapat két részre oszlott: az egyik fele egy hagyományos magyar szövésbemutatón vett részt, ahol megtanulhattuk, hogyan készülnek a régi, díszes népviseletek. Közben a másik csoport a taplógomba feldolgozásának titkaiba mélyült el – sőt, volt, aki saját, vasalással díszített mintát is készíthetett.
Ezután csoportot cseréltünk, hogy mindenki mindent megtapasztalhasson, majd együtt sétáltunk át a helyi szörp- és lekvárkóstoló manufaktúrához. A különféle ízesítésű szörpök és lekvárok igazi gasztronómiai élményt nyújtottak – mondhatni: ez volt az ebédünk, és senki sem panaszkodott.
A következő állomás Farkaslaka volt, Tamási Áron szülőháza, ahol betekinthettünk az író életébe, megnéztük otthonát, személyes tárgyait, majd tiszteletteljes hangulatban megkoszorúztuk síremlékét is.
Ezután jött egy program, ami sokak kedvence lett: saját kezűleg sütöttük meg a kürtőskalácsainkat – és talán még sosem ízlett ennyire jól a forró, fahéjas finomság. A délután következő célpontja a Parajdi Sóbánya volt. Ugyan a bányába ezúttal nem tudtunk lemenni, mégis izgalmas volt megismerni a sófeldolgozás folyamatát. Ráadásul ajándékba mindenki kapott egy kiló parajdi sót, amit természetesen kisvártatva a helyi szuvenírboltokban el is tudtunk egész jól cserélni – legalábbis fejben, hisz sokan itt vásárolták meg az ajándékokat otthonra.
Este, fáradtan, de boldogan értünk vissza a szállásra, ahol gyors vacsora után egy újabb élmény várt ránk: a helyi közösségi házban a korondi iskola diákjai adtak elő műsort, melyen több más iskola is jelen volt. Megható, szép, és szívből jövő produkciók követték egymást – majd a műsor végén mi is lehetőséget kaptunk arra, hogy táncoljunk, énekeljünk. Mindezt egy kis édességgel koronázták meg a szervezők – figyelmes és kedves gesztus volt.
Az egész út során kivételes hangulat uralkodott, nem utolsósorban Árpi bácsinak köszönhetően, aki már a buszon gondoskodott róla, hogy senki ne unatkozzon, és ne csak tájat lássunk, hanem történelmet, embereket, sorsokat, ízeket, illatokat is magunkba szívjunk.
Ha kedvencet kellene választani, sokunk szíve az Ezeréves határnál dobbant meg igazán. Megható volt ott állni, ahol valaha a magyar haza vége húzódott, és tanulni a múltról – nem tankönyvből, hanem élő emlékhelyen.
És ha a legszebb helyet keresnénk, sokan a Medve-tóra voksolnának. Körbesétáltuk, eláztunk kicsit, de senki sem bánta – a látvány, a természet ereje, a tó színei és formái mind lenyűgöztek minket.
Összességében ez az út több volt, mint kirándulás.
Ez emlék. Kaland. Kapcsolódás.
Köszönet illeti tanárainkat, a szervezőket, a vendéglátókat – és egymást is, hiszen együtt írtuk ezt a történetet.
És ez bizony olyan történet lett, amit életünk végéig szívesen mesélünk majd tovább.